- Apám!
- Mi az, édes kincsem?
- Mondasz egy mesét?
- Igen. Melyiket? A gyémántrétet? Vagy a furcsa gyűlést?
-Ne. Most mondj mást. Amelyiket még nem hallottam!
- No jó, hát idehallgass!
Volt egyszer régen egy szép és jó kislány. Négy testvér közül ő volt a legkisebb. Úgy hívták, mint téged.
- Édes kincsemnek?
- Nem téged Magduskának hívnak, őt is úgy hívták.
Ott játszadozott a szőnyegen a babáival. Rakosgatta az apró bútorokat, uzsonnához terített, aztán kínálgatta, hogy egyenek, vegyenek. De a babák nem mozdultak, nem ettek, és Magduska elgondolta, hogy milyen jó, hogy nem esznek, mert ha enni akarnának, hát ő nem tudná etetni őket. Az edényekben csak színes gipszből készült ételek vannak, s attól még talán eltalálnák rontani a gyomrukat.
Aztán megunta és összeszedte a játékokat, berakta a játékszekrénybe, és mint, aki jól végezte dolgát, leült az asztal mellé, ahol testvérei kézimunkáztak. Tinka dívánpárnát, Böske tálcaterítőt, Ilonka asztalfutót hímezett. Mind tudtak már kézimunkázni, mert nagyok voltak, nem úgy, mint Magduska, aki még iskolába se járt. Hosszan elnézte őket, majd Tinka megszólalt:
- Magduska ne szólj az édesmamának ezekről a kézimunkákról! Érted? Ezek mind neki készülnek meglepetésül karácsonyra.
- Hát a karácsonyi ajándékot nem az angyal hozza?
- De igen, az angyal hozza. Mi elkészítjük és odaadjuk az angyalnak és az angyal elhozza édesmamának karácsonyra.
Magduska okos kislány volt megígérte, és meg is tartotta a szavát. De folyton azon törte a fejét, hogy ő mivel lepje meg édesmamát? Pénze nincs, hogyan is lehetne, mikor még iskolába se jár. Sokáig gondolkodott végül elálmosodott, s hogy el ne aludjon vacsora előtt Böske játszani kezdett vele. De Magduskának nem volt kedve játszani. Amint kiment szeméből az álom, eszébe jutott, hogy ő is szerez valami meglepetést karácsonyra, csak azt nem tudta, mi legyen a meglepetés.
Vacsora után mindjárt lefeküdt és eszébe jutott, hogy ő elmegy az erdőbe, mint hallotta a mesében, és szed sok-sok virágot. Úgy meg volt elégedve ezzel a szép gondolattal, hogy nem is törte tovább a fejét, hanem elaludt.
Másnap reggel arra ébredt, hogy künn minden fehér. Az éjjel nagy hó hullott, és a felkelő nap sugarai úgy csillogtak a havon, mintha ezernyi apró csillag hullott volna le az égről.
Ijedten kapta föl a fejét. Eszébe jutott a virág. Mi lesz a virággal? Honnan szedi, hiszen a hó eltemette a virágokat. Nem, nem, az nem lehet. Az erdő sűrű, a nagy fák felfogják a havat, s ott a földön nincsen hó - gondolta magában.
Reggeli után felöltözött, egy észrevétlen percben kiosont az ajtón, s futott, futott, míg a mesebeli erdőbe nem ért. A fák ágai tele voltak hóval, a madarak, pillangók és a virágok mind eltűntek és a földre vastag hószőnyeg volt terítve. Ide-oda nézett, de bizony egy árva virágot se látott. Aztán ment, mendegélt, kereste a virágokat, amíg el nem fáradt. Akkor leült egy nagy fa kiálló gyökerére. Elgondolkodott, hogy mit is tett. Búcsúzatlanul elszökött hazulról, aztán hiába futkosott, nem talált virágot. Pedig nem is egy szál, hanem egy egész bokréta kell és kell - mondogatta magában. Akárhonnan, de neki virág kell, amit ő odaad az angyalnak, hogy hozza el karácsonyra az ő szüleinek. Ha kipiheni fáradtságát, ismét keresni kezdi.
Így gondolkozott Magduska, mikor valami különös kopogást hallott. Körülnézett, hát egy kis törpét látott. Nagy zöld, penészes bajusza, szakálla volt neki, majdnem a földig ért. Barna ruhája, mintha cseresznyefa kéregből lett volna készítve. Orra, arca a hidegtől piros volt. De azért nem volt ijesztő, igen barátságos bácsi volt.
- Ki vagy te, kis bácsi? - kérdezte Magduska.
- Én vagyok az erdei virágok kertésze - szólt a törpe.
- No, bácsi, akkor éppen jó helyen járok - mondta Magduska. - Virágot keresek, s nekem egy olyan nagy bokréta kell belőle, amelyet elbírok.
- Az ugyan bajos lesz. Most télen mind elaltattam őket, és téli álmukat alusszák.
- Bácsi! Hát akkor te most miért jöttél ki a házadból?
-Kijöttem és körülnézek birodalmamban, hogy a napsugárka nem csalogatja-e ki, valamelyik bohó virágomat. Mert ha kicsalogatja, ebben a téli időben elpusztul szegényke.
- Hát akkor én hol kapok virágot? Akarom, erősen akarom és meg is fogom szerezni a virágot, mert én azzal szeretnék apának és anyának örömet szerezni karácsonyra.
- Nagyon akarod, Magduska?
- Nagyon! Erdei virágok kertésze kérlek, segíts!
A törpe megvakarta a füle tövét és elgondolkozott. Sokáig gondolkozott. Majd felemelte fejét, végigsimogatta zöldpenészes szakállát és Magduskához lépett.
- Nagy bokrétát nem adhatok, de várj, mindjárt visszajövök és hozok valamit.
Azzal elszaladt. De alig tűnt el, mindjárt vissza is jött. A kezében hozott egy zöld szárú, zöld bimbót.
- Nesze, Magduska! De sietve tedd a ruhád alá a szívedre, nehogy a hidegben elpusztuljon. Vidd haza, és tartsd a szíved fölött. Ott majd meg fog nőni, ki fog virágozni ez a kis bimbó és szebb, jobb karácsonyi meglepetést nem is szerezhetnél szüleidnek, mint ezt az egy szál gyönyörű szép virágot.
Magduska illedelmesen megköszönte a kis bimbót, és a szíve fölé tette. Majd elbúcsúzott a törpétől és hazafelé indult.
- Magduska, állj meg! - kiáltott utána a törpe. - Még egyet mondok neked, de jól fogadd meg a tanácsomat! Nem elég, hogy a szíveden felneveled és karácsonykor átadod a szüleidnek ezt a virágot. Ezután is neked kell gondoznod és meglátod, amíg élsz, az is élni fog, soha el nem hervad.
- Nem felejtem el, és köszönöm - szólt, és sietett haza.
Dél lett mire hazaért. Szülei a sok dolog között nem vették észre, hogy nem volt otthon. Letette a télikabátját, nem szólt semmit, csak játszott, míg ebédelni nem hívták. A virágról sem szólt, nem is nézte, csak érezte, hogy nő.
Napról-napra nagyobb lett a bimbó, egyszer csak kezdett kinyílni. Ő pedig minden reggel, minden este várta, hogy mikor száll el ott egy angyal, akire reá a bízza az ő gyönyörű karácsonyi ajándékát.
Egy este leeresztették az ablakok függönyeit, hogy az angyal zavartalanul hozhassa el a karácsonyfát. Magduskának eszébe jutott, amit még a törpe mondott:
- De ha nem látsz egy angyalt se, az se baj, te még szebb és jobb vagy az angyaloknál, add oda te magad ezt a virágot.
Megszólalt az ezüstcsengő. Magduskáék az izgalomtól, a boldogságtól sugárzó arccal nyitottak be a szalonba. Ott találták a gyönyörű karácsonyfát, melyen sok apró, színes gyertya lobogott, s melyet sok csillogó dísz, cukor, dió, sütemény díszített. A meglepetés első perceiben szóhoz se tudott jutni. Nézte a sok ajándékot, játékot, könyvet, amit az angyal hozott. Majd megpillantotta a karácsonyfa alatt testvérei ajándékait, s arra gondolt, hogy testvérei ügyesebbek voltak, találkoztak az angyallal. Csak ő egyedül nem tudta az ő virágját az angyalokhoz juttatni. Ismét eszébe jutottak a törpe szavai.
Magduska kapott egy újabb fésülhető hajas babát, képeskönyvet, meséskönyvet, varródobozt és egy labdát, aminek kimodhatatlanul örült.
Aztán szülei meggyönyörködték a szép kézimunkákat, és össze-vissza csókolták Tinkát, Böskét és Ilonkát.
Magduska hirtelen szüleihez szaladt.
- Én is hoztam nektek valamit, itt van , ezt a szép piros virágot. Az erdőn adta egy zöldpenészes szakállú törpe, az erdei virágok kertésze, amikor nektek karácsonyra virágot kerestem. Akkor még csak zöld kis bimbó volt és a szívemen gondoztam. Nem találtam angyalt, akinek átadjam, hát elhoztam karácsonyestére én magam. Kereste, tapogatta szívén a ruhácskája alatt, majd sírva fakadt és mamáját átölelve elmondta, hogy a törpe mit mondott.
- Folyton itt éreztem a szívemen, az előbb is itt volt, de most nem találom. Vajon hová lett?
Keservesen sírt, de szülei megnyugtatták.
- Ne keresd, már megkaptuk. Elhoztad te magad az angyal helyett, mert te még szebb és jobb vagy az angyaloknál.
És őt is össze.vissza csókolták a virágért.
- Csakhogy megkaptátok! Azt hittem elveszítettem.
-Tudjátok, hogy hívják ezt a gyönyörű, szép piros virágot? - szólt a mamájuk. - A szeretet virágának. És ez a virág sohasem hervad el, ha jól gondozzák. Én ismerem és apa is ismeri, s ismeri minden jó ember, aki szereti az övéit.
Aztán jól ápolták és gondozták, és gondozzák ma is. Éppen olyan friss most is, mint volt karácsonyestén.
- Te láttad apám?
- Nem, nem láttam, de azt tudom, hogy van. Neked is van ilyen virágod, nekem is, tudom. Te is tudod. Amikor egyszer mondtam neked, csak úgy tréfából, hogy nem szeretlek, ugyebár azt mondottad:
- De szeretsz, apám!
- Honnan tudod? - kérdeztem én -, mire te rövid gondolkodás után azt felelted:
- Érzem!
No, látod, a szeretet virága is ilyen, nem látjuk a szemünkkel, de tudjuk, hogy van, érezzük.